2021. augusztus 27., Székelyudvarhely, Gondűző étterem. Miközben bőszen kanalazzuk a parasztcsorbánkat, a mellettünk lévő asztalnál három koros hölgy ízes székely tájszólással beszélget, nevetgél. Egyikük elképesztő lendületet, vitalitást sugárzó mondatain amerikai akcentust érezni, olykor egy-egy angol szót is belesző a meséjébe. Fülelek. Édesanyám minap említette, hogy a Károlyi házaspár (Károlyi Béla és Károlyi Márta) hazaköltözött. Feleségem, aki látja rajtam, hogy a fülem a másik asztalra fókuszál, felvillanyozódva noszogat: „Szerintem Károlyi Márta az. Te meg újságíró vagy!”

No, igen. Az újságíró akkor is újságíró, ha gyermekkora legszebb nyarainak helyszínén, nagyszülei szülővárosában pihen éppen. Leteszem a kanalat, hátrafordulok, felállok, odalépek. A velem szemközt ülő hölgy egy ideje már úgyis szúrós tekintettel méreget, a közeledésemre felkiált: „Én ismerlek téged! Bodó Ági vagyok, te meg a Zsazsa fia!” „Tudod, Gyöngyi, az osztálytársunknak, Kabdebó Éva ikertestvérének a fia” – ezt már Gyöngyinek mondja, akit az egész világ, így én is Mártának ismer. „Igen, az volnék” – mondom mosolyogva, és miközben vagy hatvan évet visszarepülve elcseverésznek a Kálnoki és a Kabdebó famíliát összekötő családi szálakon, Márta is hátrafordul. Bemutatkoznom már nem szükséges, így megszólítom:

– Sportújságíróként dolgozom Magyarországon. 2016-ban visszavonult az amerikai tornászválogatott éléről, azóta nem adott interjút sem ön, sem a férje.

– Ja, ja. A riói olimpia után adtunk még párat. Azóta nem. Az ügyvédünk is megkért rá, ha nem muszáj, ne nyilvánuljunk meg.

– A Larry Nassar-ügy, az amerikai tornasportot megrázó botrány az oka?

– Rettentően kellemetlen ez az ügy. Van olyan lány, aki egymillió dollárra perel bennünket is. Az ügyvédünk azt mondja, nem kell félnünk, nyerni fogunk, de ettől még Bélát rettentően megviselte az elmúlt öt év. Amúgy is jellemző rá, ha tudja, hogy igaza van, nekimegy a falnak is. Az évtizedek alatt, míg a háttérben dolgoztam, kifelé rendre ő adta az arcát mindenhez. De ő is ütközött. Egész karrierje alatt mérhetetlenül elkeserítette az igazságtalanság. Ez az egykoron hatalmas, erős ember ma csak árnyéka önmagának. De mindenki mondjon, amit akar. Tudom, hogy semmi rosszat nem csináltunk. A végén úgyis kiderül az igazság.

– Elmesélné a saját álláspontját: mi, miért, hogyan történt?

– A megértéséhez, megismeréséhez nem elég csak az elmúlt huszonöt évet ismerni, azt az időszakot, amióta a USA GYM alkalmazta Larry Nassart. Ismerni kell a mi történetünket is, honnan indultunk, hogyan jutottunk egyről a kettőre, mit, miért csináltunk, mi a sportot, a tornát illető hitvallásunk. Ha hajlandó végighallgatni, kivételt teszek.

„Ezen nem múlhat” – gondoltam. Másnap délutánra, egy nappal Márta 79. születésnapja előtt, a Szejkefürdő felé vezető főút bal oldalán lévő amerikai stílusú házukba beszéltük meg a találkozót. Megérkezésem után a nappaliban ültetett le, majd elkezdett mesélni.

Székelyudvarhely a szülővárosom. Ez mindent elmond a viszonyunkról. Hiába jártam be az egész világot, negyven éve a Ceausescu-diktatúrából elmenekülve a férjemmel hiába valósítottuk meg az amerikai álmot, gyermekkorom kitörölhetetlen emlékei röghöz kötnek. Itt kezdődött minden, és bár megtartottunk egy kis birtokot az idén nyáron értékesített Károlyi-ranchból, alighanem itt is fejeződik majd be.

A nagyapám kulák volt, édesapám könyvelőként kezdte és bankigazgató-helyetteseként vonult nyugdíjba, édesanyám zongoratanárként dolgozott. Apám elfogadóbban, édesanyám rendkívül szigorúan nevelt. Szorgalmas, szófogadó gyermekként, minden áldott nap az Árpád utcai szép nagy családi házból sétáltam fel a magyarok által alapított és épített, ma Tamási Áron nevét viselő katolikus gimnáziumba. Rettegtem, ha kilencest vittem haza az iskolából (a román iskolarendszerben tízes a legjobb jegy – a szerk.). Anyám mindig azt mondta: „Ne kapj kilencest, ha képes vagy a tízesre! Mindig a legjobbat add magadból!” Alighanem tőle örököltem a maximalizmusomat. Hetven év távlatából is megköszönöm édesanyám szigorát.

Délutánonként Ádám Attila testnevelő-edző irányításával az osztálytársaimmal együtt – köztük Kabdebó Évával és Bodó Ágival – itt ismerkedtem meg a tornasport alapjaival. Az ’50-es években a ma ismert modern eszközök még nem álltak rendelkezésre, mégis négy szeren, de jó kemény talajon gyakorlatoztunk. Nem kell magas szintre gondolni, akkoriban inkább a pózolásról, mint az akrobatikus elemekről szólt a női torna. Ünnepségeken léptünk fel, megyei, tartományi versenyeken indultunk.

Ahogy befejeztem a gimnáziumot, francia-román tanári szakra felvételiztem a kolozsvári egyetemre. Remek eredményt értem el, helyet mégsem kaptam, mert a párttagok és a munkásosztály gyermekeit részesítették előnyben. Abban az évben nyílt meg a kolozsvári tanárképző főiskola is. Ott akadt volna hely orosz-román szakon, de úgy döntöttem, inkább testnevelésre megyek. Hazatelefonáltam, hogy ne várjanak, mert oda pótfelvételizek. A családnak nem tetszett az ötlet. Anyám azt akarta orvos legyek.

Atlétikában kifejezetten gyengén teljesítettem, de ezt tornában kompenzáltam, így ide minden további nélkül felvettek. Itt láttam meg Bélát. Mindketten 1942-ben születtünk, csak én augusztus 29-én, ő két héttel később, szeptember 13-án. A szép szál, erős legényt leginkább kalapácsvetőként tartották számon, de mellette mindent kipróbált, még bokszolt is. Mégis képzőművészet szakra vették fel. Onnan kérte át magát ugyanabba a testnevelés évfolyamba, ahova én is jártam.

A diákszerelem egy életre összekötött minket. 1963-ban, amint befejeztük az egyetemet, összeházasodtunk. Amikor otthon bejelentettem, anyám a fejéhez kapott:

Egy tornacipőshöz megy férjhez a lányom!?”

Jobban tanultam, mint Béla, ezért hamarabb és sokkal nívósabb helyet is választhattam volna a felajánlott tanári állások közül, mégis mentem utána a Zsil völgyébe, Vulkanba. Finoman fogalmazva sem a világ közepe. Ellenben egyenes, dolgos, főként kőkemény, többségében román és számos székely bányászcsalád lakta a várost.

A tanítás mellett a bukaresti testnevelési egyetemen képeztük tovább magunkat. Tornaszakedző lettem, Béla atlétikára és kézilabdára szakosodott, eleinte ebben a két sportágban dolgozott. Mellettem szeretett bele a tornába. Már a legelején segített abban, hogy Vulkanban létrehozzunk egy kis tornászcsapatot, amit rövid idő alatt kivezettünk az országos bajnokságra.

Béla találta ki, hogy a szokásoktól eltérően ne a felsősöknél, hanem már 5–7 éves gyerekeknél kezdjük el a kiválasztást.

Kisebb korban nincs félelemérzet. A gyerekek játéknak vesznek mindent, a pici, könnyű testük megmozdításához fajlagosan kevesebb erő szükséges, vagy egyszerűbb végrehajtaniuk az akrobatikus elemeket. Hamarabb adaptálják a munkát, de mivel ebben a korban sokkal gyorsabb a regeneráció, hamarabb ki is piheni magát a szervezetük.

Béla elvehetetlen ideája, érdeme, hogy ezt a tornában akkor merőben szokatlan, újszerű kiválasztási módszert kitalálta, amelyet egész későbbi pályafutásunk alatt alkalmaztunk.

Vulkanból érkezve azzal hívtuk fel magunkra a figyelmet, hogy a mi kis tanítványaink ugyan fiatalabbak, de merészebbek és ügyesebbek az átlagnál. Az első országos sikerek után átvezényeltek a petrozsényi sportiskolába, majd 1968 nyarán áttettük a székhelyünket Onestibe. Abban az évben alakult meg a román tornaedzőközpont, ott kaptunk állást. Az első gyerekcsoportunkba választottuk ki a pici Teodora Ungureanut és Nadia Comanecit. Szabó Kati (1984, Los Angeles négyszeres olimpiai bajnok tornásznője – a szerk.) is ötévesen került hozzánk. Az édesapja egy zsák krumpli kíséretében hozta őt és a nővérét. Annyit mondott:

Nézze, Béla, Székelyföld közepén, Zágon lakunk. Azt mondta a lányok testnevelője, hogy tehetségesek, keressük meg magukat, mert ha nem, elkallódnak.

Mindannyian ott laktunk Onestiben. A gyerekek 350 napot töltöttek az internátusban. Csoportokba osztottuk őket, amelyeket egy-egy női és férfi edző vitt párban. Egész pályafutásom alatt a gerendát és a talajt felügyeltem, Béla az ugrást meg a felemáskorlátot. Egyszerű az ok: a férfiak sosem álltak gerendán, tehát nem is lehet tudásuk róla. A koreográfiához és a tánchoz is több nő vonzódik.

Mindig felnéztünk a szovjet tornászokra, hisz száz százalékig dominálták a sportágat. Hogyan lehet őket legyőzni? Erősebb anyagmennyiséggel, több akrobatikus elemmel és pontosabban tornázva. Béla mindent az erőn és a dinamikán keresztül közelített meg. Szintén az ő érdeme, hogy még inkább a testi erő, a mozdulati gyorsaság és pontosság fejlesztését helyeztük fókuszba, mert a torna akrobatikus elemeinek kivitelezése végképp a gyorsaságon és az erőn múlik. Ezért a kiválasztott kislányok Onestiben, majd később Déván is erős kondicionális programban vettek részt. Edzéseken fél óráig szigorúan saját testsúlyos gyakorlatokat végeztek, sokat futottak, csak ezután jöttek a szerek. A korai kiválasztás mellett ez a fajta edzésmetodikai váltás jelentette Béla másik újítását.

A két szerem mellett a komplex képzési módszerünket szabályozó, összefogó éves edzésperiodizációért feleltem. Csaknem öt évtizeden keresztül alkalmaztuk a versenyek és az edzőtáborok időpontjának ismeretében kidolgozott makro- és mikrociklusokat tartalmazó edzésmetodikámat.

Ennek segítségével készültünk. Hónapokon át csak gyakoroltunk fegyelmezetten, kőkeményen, alázattal annak érdekében, hogy utána a gyerekek tökéletesen tudják bemutatni a gyakorlataikat.

Az első fázisban az alaptechnika csiszolása mellett a fizikai felkészülésre helyeztük a hangsúlyt. A másodikban csökkentettük az erő- és dinamikafejlesztést, és egyre több technikai elemet gyakoroltunk. A harmadikban elkezdtük az egyes, addig különállóan sulykolt elemeket összekötni, gyakorlattá formálni, míg a végső fázisban, a verseny előtt már csak a gyakorlatokra fókuszáltunk. Nagyon nem mindegy, melyik ciklust mikor kezded, mikor fejezed, azért, hogy a maximális formát akkor érd el, amikor a legnagyobb verseny jön.

Az 1976-os olimpia előtt fel kellett utaznunk a bukaresti központi edzőtáborba. Itt döntöttek arról, ki az a hat tornász (akkor még annyi volt – a szerk.), akit beneveznek az olimpiai csapatba. Vasárnap délben a minisztertanács első alelnöke, Ilie Verdeț vezetésével érkezett a mindent eldöntő magas rangú pártdelegáció. Mi éppen a tornacsarnokban edzettünk. Verdet körülnézett, majd megkérdezte: „Hol a többi tornásznő?” Béla húzogatta a vállát, majd így felelt: „Meglehet, pihennek.” „Miközben maguk vasárnap is edzenek” – állapította meg Verdet. Előtte úgy tudtuk, két bukaresti edző lesz a csapatvezető, Montrealba Béla csak segédedzőként utazik. Én szóba sem kerültem. Másnap jött az értesítés: Károlyi Béla és Károlyi Márta lesz a vezetőedző az olimpián. Azonnal csináltattak nekem is formaruhát, soron kívül kaptam útlevelet.

Montrealban elsöprő sikert értünk el. Nadia Comaneci a torna történelem első maximális, tízpontos gyakorlatát bemutatva három aranyérmet nyert, és letolta a trónról az orosz tornásznőt, Turiscsevát. Mindezt 14 évesen. Comaneci összetett egyéni, gerenda és felemáskorlát olimpiai bajnoki címe, talajon megszerzett bronzérme, Teodora Ungureanu felemáskorlát ezüstje, gerenda bronza mellett a román csapat második helyen végzett.

Nadián és Ungureanun kívül Georgeta Gábort, Mariana Coonstantint és a tartalék, Luminita Mileát is éveken át mi képeztük.

A hatalmas siker a politika fókuszába helyezte a tornát, és Nikolai Ceausescu teljesen rátelepedett a sportágra. A kis pindurka, éppen hogy csak 15 éves Nadiát csodaleányként kezelték. Mindenki látni akarta. Mint a román nemzet kincsét állami eseményekre, királyok, államfők elé hordozták. Mindennel foglalkozott, csak éppen nem tornázott.

Ilie Verdețet, aki hitt bennünk, Ceausescu lecserélte, helyette a fiát, Nicut ültette pártdelegáltként a torna élére. Mert minden sportág élére kellett egy bizalmi pártember. A Ceausescuk mindig is ellenszenvvel viseltettek a magyarság iránt. Visszajutott hozzánk, nem egyszer kérdezték:

Nem lehet jobb edzőket találni ezeknél a bozgoroknál?

(Bozgornak hívják a románok a magyarokat. – a szerk.) Ráadásul Nicunak, aki Bélával végképp nem találta a szót, megtetszett Nadia, még inkább rátelepedett a tornára. A férjem egyenes gerincű székely emberként azt vallotta: „Mi vagyunk a szakemberek, tudjuk mit, miért csinálunk, legalább az edzésbe, versenyzésbe ne szóljon bele a párt.” Nem egyszer felemelte a hangját Nadia érdekében, a legfőbb törésvonal emiatt alakult ki.

Nadiát és Unghureanut gyorsan elvette tőlünk a párt. A szüleiknek jelentős pénzt fizettek, villát adtak nekik Bukarestben, csak hogy odavigyék a két, még fiatalkorú lányt. Ha nem is erőszakkal szakították el őket, de olyan helyzetet teremtettek, hogy nem maradt más választásuk. Eközben a dévaiak felajánlották, hogy olyan tornatermet építenek nekünk, amilyet akarunk. Onesti román területen van, Déva magyar város, áthelyeztük oda a központunkat. Jöttek a versenyek, a nálunk lévő fiatalok gyönyörűen tornáztak, eközben Nadia teljesítménye jelentősen visszaesett. Minden és mindenki arra sarkallta, hogy az olimpiai bajnoknak, a világ legjobbjának már nem kell olyan erősen edzenie, mint ahogy mi megköveteltük. Márpedig magától ez nem megy.

Ráébredt erre Nadia is. Bár kicsit későn, de még éppen időben. Nem sokkal a moszkvai olimpia előtt megkeresett minket Déván, és visszatért hozzánk. Újra beállt a sorba, és még keményebben dolgozott, mint előtte. Sokan megfogalmazták rólunk azt a kritikát, hogy nem mindig leányregényekbe illő hangnemben beszéltünk a tanítványainkkal. De én mindig azt mondtam,

a sport olyan terület, ahol, ha a világ legjobbja, olimpiai bajnok akarsz lenni, a legerősebben kell dolgozzál, a legtöbbet kell kibírnod. Egyéb csodaszer, más út nem létezik. Tornászként végképp nem.

A szigor, az edzőtől való félsz kritikájaként kaptuk meg azt is, hogy tanítványaink túlzottan fegyelmezettek, a versenyeken nem mosolyognak. De a tornateremben a fegyelem az úr. Ugrásban, felemáskorláton, de talajon is két méter magasból esel a földre. Eközben a tested pörög, csavarodik. Gerendán százhúsz centi magasan egy tíz centi széles, öt méter hosszú fadarabon lépkedsz, szaltózol. Ha kimarad a koncentráció, ha nem vagy ura a testednek, ha két centit is tévedsz, csúnya sérülés a vége. A határterhelés mellett az egészség megőrzése az edző felelőssége.

Ezért azt tanítottuk a tornászainknak, hogy mielőtt odaállnak a szerhez, megszűnik a külvilág. Maximális a koncentráció. Az agyukban kötelezően végig kellett futtassák az adott gyakorlat minden mozdulatát. Sokkal inkább az edzéseken begyakorolt, készség szinten rögzült feszes fókusz az, ami a tanítványaink arcán tükröződött.

Az eredmény: Nadia Moszkvában gerendán és talajon nyert (utóbbi számban holtversenyben a szovjet Nelli Kimmel –  a szerk.). A tíz pont ugyan elmaradt, de ettől még a mai napig úgy emlékeznek rá az emberek, mint a kislányra, aki minden idők legtökéletesebb gyakorlatát mutatta be.

Miután hazajöttünk, egy magyar bírónő, akinek a férje magas rangot töltött be a pártban, félrehúzott. „Figyelj Márta, Nicu addig furkálódott, hogy a férjem a saját fülével hallotta, amint az államelnök apja utasításba adta, szabaduljon meg a bozgoroktól”. Ez az akkori Romániában egyet jelentett a teljes ellehetetlenítéssel. Nyakunkba rakták a hírhedt román titkosszolgálatot. Miközben a sikereink kapcsán ünnepeltek, folyamatosan külföldi ajánlatokkal bombáztak, a Securitate emberei követtek mindenhova.

Az olimpiai pihenő után éppen az alapfelkészülést kezdték a lányok, amikor váratlanul elküldtek minket egy amerikai körútra. A román állam sok ezer dollárért arra szerződött, hogy egy hónapon keresztül, mint a vásári mutatványosok minden nap más és más városban lépjünk fel. Reggel utazás, este show. Nehezen viseltük, mert az edzésperiodizáció szerint merőben más munkát kellett volna végeznünk. Utolsó este New Yorkban léptünk fel. Bemutattuk a show-t, majd miután visszamentünk a szállodába, megvártuk, amíg az összes „szekus” elalszik, és hajnali négykor leléptünk. Vettük a bőröndünket, és pár száz dollárral a zsebünkben átbaktattunk az ott élő nagynéném manhattani kis lakásába. A hotel szobakulcsát a mai napig a hálószobánk falán őrizzük.

Senki nem tudott róla. A szüleink sem. Hirtelen elhatározásból döntöttünk, „ki tudja, mikor lesz rá legközelebb lehetőség” alapon. Mindezt 39 évesen, úgy, hogy tudtuk, hétéves Andrea lányunk nyilvánvalóan a Ceausescu-rezsim foglya lesz.

A sok utazás, edzőtáborozás miatt korábban is előfordult, hogy hónapokig egyedül hagytuk, akkor is vagy a szüleink, vagy az idősebb nagynénje vigyázott rá. Ekkor épp utóbbival maradt otthon a dévai lakásunkban. Tudtam, hogy jó kezekben, biztonságban van. Mi pedig, miközben a Securitate sűrűn látogatta, faggatta őket, azonnal elkezdtünk a családegyesítésen dolgozni.

Annak a kongresszusi bizottságnak a tagja járt el az ügyünkben, ahol arról döntöttek, melyik országnak milyen típusú segítséget nyújtson az USA. Ezért kértek is cserébe valamit, a legalapvetőbbet, az emberi jogok betartását mindenkitől. A szocialista Románia stabilitása ekkorra már megingott, függővé vált az amerikai, nyugati támogatástól. A képviselő a jelenlétünkben vette fel a kagylót, és az amerikai román nagykövetet tárcsázta. A köszönést követően annyit mondott:

Itt áll mellettem a Károlyi házaspár. Ismeri őket, ugye? Letelepednének Amerikában. Andrea gyermekük viszont Romániában maradt. Az egyik legfontosabb emberi jog a szétszakadt családok egyesítése. Ugye, egyetértünk abban, joguk van ahhoz, hogy a lányuk a lehető legrövidebb időn belül elhagyhassa Romániát és New Yorkba utazzon?

Andrea ekkor már a szüleimnél, Székelyudvarhelyen tartózkodott. A telefonhívást követő másnap a Securitate bezörgetett az ajtójukon. Megkérdezték, miben segíthetnek, hogy Andrea útlevele minél hamarabb elkészüljön és utazhasson a szüleihez. Öt hónappal a disszidálásunk után találkoztunk újra.

Mint említettem, ajánlatból nem szenvedtünk hiányt. Néhány helyszínt megtekintettünk, ám amíg eldöntöttük, melyiket fogadjuk el, addig is valamiből fenn kellett tartsuk magunkat. Ebben ugyan a kinti magyarok lakással, sőt gyűjtéssel is segítettek, de Béla az összes munkát elvállalta, ami akadt, csakhogy pénzhez jussunk. A legszimpatikusabb ajánlat Oklahomából érkezett. Egy folyóirat tulajdonosa, aki tornacsarnokkal és remek kapcsolatokkal rendelkezett, felajánlotta, hogy az egyetemen Béla oktatóként kaphat állást és lakást, emellett mindketten dolgozhatunk a tornatermében.

Elkezdtünk elölről mindent, ám hamar rájöttünk, a szabad Amerikában is képesek úgy viselkedni az emberek, mint Romániában. A mentorunk épp úgy okoskodott bele, próbálta kontrollálni a munkánkat, mint ahogy otthon a párt tette. Béla pont úgy nem tűrte el tőle sem, hogy beleszóljon a módszereinkbe, mint ahogy Nicu Ceausescunak sem engedte meg ezt.

Épp ez elől menekültünk. Bizalomra, önállóságra vágytunk, nem arra, hogy parancsolgassanak nekünk.

Pár hónap után érkezett egy másik lehetőség Houstonból. Felajánlották, hogy résztulajdonosok lehetünk egy ottani tornateremben. Elfogadtuk. Mary Lou Retton 1982-ben itt keresett meg minket. Két évet dolgoztunk vele, mielőtt az 1984-es olimpián első amerikai tornásznőként aranyérmet nyert összetettben. Julianne McNamara egy évvel korábban választott minket, ő felemáskorláton győzött Los Angelesben. Az amerikai női torna addig nem igazán ért el eredményeket.

A hidegháború éveiben a szovjetek mögött messze lemaradva csak sóvárogva nézték a keleti sikereket. Mary történelmi első helye elképesztő szenzációnak számított. Az olimpiát követő szponzorációk, reklámok, filmszerepek több millió dolláros vagyont generáltak neki, de mi sem jártunk rosszul.

Az olimpiai siker futótűzként terjedt az országban. Nem túlzás, amikor azt állítom, a következő felvételin a szülők és gyerekeik több száz méteres sorban álltak a houstoni tornacsarnok előtt. Amerikában az állam nem támogatja a sportot, mindenki mindenért piaci alapon fizet. Akiket kiválasztottunk, azoknak elmondtuk, hogyan néz ki a program, ami havi 400 dollárba kerül. Ez az összeg csak a reggel 7 és fél tizenegy közötti, valamint a délutáni újabb 2–3 órás edzést, vagyis a mi szaktudásunkat fedezte. Minden más költség extra terhet rótt a szülőkre. Meg kellett oldaniuk a gyermekük szállását, etetését, iskoláztatását. Aki állami suliba járt, azoknak mi adtuk a testnevelés jegyét, cserébe úgy alakították ki az órarendjüket, hogy reggel járhattak edzésre. Egy idő után találtunk egy szponzort, aki az általunk kiválasztott tíz legtehetségesebb gyereknek kifizette az összes költségét.

A hatalmas népszerűségre alapozva banki hitelt vettünk fel, és két év után kivásároltuk a tulajdonostársakat – a houstoni termünk másik felét is megvettük.

Itt lettünk életünkben először teljesen önállóak, olyan programot raktunk össze, amilyet csak akartunk.

Minden dollárt az élére állítva rövid idő alatt vissza tudtuk fizetni a bankhitelt, a maradékból pedig Béla Houstontól északra elkezdett földet vásárolni. Először egy kicsit. Aztán elszórtan, de újabb és újabb darabokat vett hozzá, mindig akkorát, amekkorára a megtakarításunkból tellett. Végül kialakult egy egységes, nagyjából 800 hektáros, ma már Károlyi-ranchként elhíresült terület. Mindig is arról álmodott Béla, hogy egyszer saját birtoka legyen. Olyan, amilyet ő maga talál ki, valósít meg. Amiben van tornacsarnok, mellette kollégium, mint ahogy Déván vagy Onestiben, de van benne uszoda, park, állatok, stb., minden, ami a szigorú edzések mellett a szórakozást, a kikapcsolódást biztosítja.

A beruházásokhoz újra hitelt vettünk fel, amit az utolsó centig visszafizettünk. Eleinte még mérgelődtem is, mert miután Houstonban befejeztük a napi két edzést, Béla beült az autóba, és ment ki a birtokra. Éjjel-nappal dolgozott. A szervezésen kívül rengeteg fizikai munkát tett bele.

Mindezek alapján úgy tűnhet, igazi lerohanással hódítottuk meg Amerikát. Ám az Amerikai Torna Szövetség, és az USA-ban dolgozó szakemberek éppúgy nehezen értették meg a szokatlan, megfelelő erőnléten, fizikai állapoton alapuló, és igen, szigorú felkészülésünket.

Ugyan egyre több tehetséges gyereket mutattunk be, adtunk az amerikai válogatottba, mégis gyakran kaptunk kritikát. Végül Mary sikere után tizenkét évvel, az 1996-os atlantai olimpián az oroszokat megelőzve megszerzett történelmi amerikai csapatarany után bejelentettük,

55 évesen úgy gondoltuk, elég volt, befejezzük az élsporttal való foglalkozást. A csúcson hagytuk abba. Miközben mi épp kiléptünk a rendszerből, Larry Nassart a USA Gym a tornászválogatott vezető orvosának nevezte ki.

A houstoni tornatermünket eladtuk, az árából továbbfejlesztettük a ranchet, és ráfeküdtünk a nyári táboroztatásra. Ez lett a fő tevékenységünk, a pénzkeresetünk. A nyári szünetekben mintegy 60 oktató, edző, alkalmazott szerződtetésével heti turnusokban nagyjából 250–300, nyaranta összesen 2000–2500 gyermeket táboroztattunk.

Eközben az amerikai női tornászválogatott teljesítménye jelentősen visszaesett. Az atlantai első hely után kétszer is ötödikek lettek a világbajnokságon. 1998 őszén a szövetség elnöke eljött a ranchre, és felkérte Bélát, hogy legyen az amerikai női válogatott szakmai vezetője. Azt mondta, elvállalja, de csak akkor, ha nem kell feladnia a magánéletét, a táboroztatást, és egy általunk kidolgozott rendszer szerint dolgozunk a jövőben.

A világ el sem tudja képzelni, hogy egy 5., egy 15., de akár egy 32. olimpiai helyezés mögött is micsoda munka áll. Az edzések kisgyermekkortól egymásra épülnek. Szintről szintre dolgozol egyre erősebben, egyre dinamikusabban, egyre nehezebb elemeket elsajátítva. Ha az edzésmunkában, edzésminőségben megállsz egy szinten, megragadsz. Viszont emberek vagyunk. Semmi sem megy simán.

Az élsportban megfogalmazott álmaid, céljaid napról napra minden egyes elért lépcsőfokon eljuttatnak arra a pontra, amikor azt érzed, képtelen vagy továbblépni. Ekkor van szükség arra, hogy valaki ott legyen mögötted, és meggyőzzön arról, igenis képes vagy rá. Mert ha álmod, célod van, valahogy át kell lökjed magad a holtponton.

Nadia Comaneci visszatérően nyilatkozta: „Ha Béla azt kérte, hogy csináljak a gyakorlatból tízet, tizenötöt csináltam, mert én akartam a legjobb lenni.” Avagy belülről jövő, mindent elsöprő motiváció nélkül a világ legjobb edzője is tehetetlen. Az edző maximum megmutatja az utat és átsegít a holtpontokon.

A mai napig vallom, tornában csak központosított módon lehet eredményt elérni. Ezt az 1968–1980 között Romániában, és az 1982–1996 között Amerikában elért eredményeinkkel is bizonyítottuk. Akik a mi módszerünkkel készültek, eredményesebbek lettek. Azonban az USA hatalmas ország óriási távolságokkal. Ezért, amikor Béla elvállalta a feladatot, kidolgoztunk egy speciális, félig centralizált programot. Nem olyat, mint amilyen Onestiben vagy Déván működött, ahol Románia legtehetségesebb gyerekei a családjukból kiszakítva az év 350 napját bentlakásos edzőtáborban töltötték. Teljesen másmilyet.

A legjobb amerikai tornászok minden hónapban öt napra eljöttek az edzőjükkel a Károlyi-ranchre, amelyet a szövetség kibérelt tőlünk ezekre az időszakokra. Minden alkalommal felméréssel kezdtük a hetet, majd közös edzéseken vettek részt a lányok. Látták egymást, követhették, hol tart a konkurencia. Ezen az öt napon személyesen irányítottuk a programot, részt vettünk a lányok edzésein, mellette a velük érkező edzőiknek szakmai továbbképzést tartottunk. Az ötödik nap végén a következő időszakra szóló konkrét edzésperiodizációs tervet kaptak útravalóul.

Az egyik Bostonba, a másik New Yorkba, a harmadik Los Angelesbe repült haza a tanítványával, és e program szerint kellett továbbdolgozniuk. Zárt módszertant kaptak, amit bizonyos szintig tartalommal saját maguk tölthettek meg. Tudtuk, a következő tábor úgyis ismét állapotfelméréssel, teszttel kezdődik. Hamar kiderül majd, ki az, aki becsülettel végrehajtotta a makrociklust, ki az, aki nem. Utóbbiaknak kendőzetlen őszinteséggel elmondtuk, mi a baj, de a jól teljesítő lányokat érmekkel, kitüntetésekkel motiváltuk.

A maradék három hétben a nyári táborainkat készítettük elő. Végül is az számított a fő tevékenységünknek, bevételi forrásunknak, az olimpiai csapat csak 12-szer 5 nap személyes jelenléttel egybekötött aktív tanácsadást jelentett. Bőven elégnek tűnt ez is.

Egy évvel később, Sydney-ben az amerikai csapat újra bronzérmes lett. Ekkor fogadták el végleg a módszerünket. Béla azonban ebben a félig szabad rendszerben is nehezen értett szót a sportvezetőkkel, kollégákkal. Ezért az olimpia után kiszállt a tornasportból. 2001-től, 59 évesen engem bíztak meg a vezetéssel. Mások ilyenkor már a nyugdíjon gondolkoznak. Ehhez képest lehúztam további 16 évet a válogatott élén, még 74 éves koromban is kivezettem a csapatot Rióba, ahol négy-négy arany-, illetve ezüst- és egy bronzérmet szerezve mindent elsöprően szerepeltek az amerikai tornászlányok.

Tény, híresen erélyes edzőpárost alkottunk, de ennek okáról már ejtettem szót. Ma már egyesek szerint túl szigorút is. Talán épp az a legérdekesebb motívuma edzői karrierünknek, hogy ez a szigor egymástól merőben eltérő társadalmi, politikai berendezkedésű országban, a diktatúrában és a demokrácia őshazájában is működőképes tudott lenni.

Azonban az elmúlt tíz évben olyan érzékenyítési hullám söpört végig a fejlett demokráciákban, amely

teljesen átértelmezte, mit szabad és mit nem, mi az elfogadható, és mi a megengedhetetlen, hol a határ az edzők számára.

Nem kell a hetvenes évek Romániájáig visszamenni. Elég csak 25 évet, az atlantai olimpia csapatdöntőjéig. Amikor Béla szuggeráló tekintettel és az elhíresült „You can do it” – mondattal biztatta az első ugrása után bokaszalag-szakadást szenvedő Kerri Strugot, és ennek hatására Kerri másodjára is nekifutott, ugrott, beleállt, majd fájdalomtól eltorzult arccal összeesett és lekúszott a szőnyegről, az hőstettnek számított. Hiszen az amerikai csapat ennek az utolsó ugrásnak köszönhetően győzte le először Oroszországot. Kerri edzettségének, fájdalomtűrésének hála nyert történelmi aranyat a Team USA.

Huszonöt éve az esetet az amerikai nép az akaraterő diadalaként ünnepelte. Még Bill Clinton is felhívta Bélát, hogy kölcsönveheti-e az elnöki kampányában ezt a mondatot.

Manapság már kritizálják, félremagyarázzák ezt is. Egyesek egyenesen bűnként állítják be, mondván, az edző, még az olimpiai aranyról döntő pillanatban sem kérheti, pláne nem utasíthatja a versenyzőjét arra, hogy sérülten is folytassa.

Érdemes tisztázni azonban: mi soha, senkit nem kényszerítettünk semmire. A fiatal amerikai sportolók és szüleik mindig is saját maguk önszántából, saját finanszírozásban bíztak bennünk. Volt céljuk és álmuk. Miután Béla a karjaiban vitte a dobogóhoz Kerrit, majd onnan leemelve karjaiban körbehordva ünnepeltette az atlantai közönséggel az olimpia hősét, aki milliónyi amerikai rokonszenvét kivívva teljesítette önmaga és csapattársai álmát, a leányka aranyéremmel a nyakában azt nyilatkozta: „Sérülten lehet élni, de álmok nélkül nem.”

Édesanyám belém nevelte, hogy kötelességem a képességeim legjavát adni. Romániában és az Egyesült Államokban ennek szellemében dolgoztam. Másoktól is ezt vártuk a siker érdekében. De nem ostorral álltunk a teremben. Akinek nem tetszett, azt nem lakatoltuk a nyújtóhoz. A Károlyi-ranch minden, csak nem a Törcsvári Drakula-kastély pincebörtöne. Bárki, bármikor elmehetett. Minden ötnapos tábort a versenyzők előtt álló program ismertetésével és inspirációs beszéddel kezdtem, amit azzal fejeztem be: „Lányok, az olimpia a csúcs. Tapasztalatból mondom, aki oda akar jutni, az olimpián érmet, aranyat szeretne nyerni, annak ezt a programot kell végigcsinálnia. Akinek nem tetszik, mert úgy érzi nem képes vállalni, túl nehéz, az se essen kétségbe. Van más lehetősége, ahol kiteljesedhet. Erre esélyt biztosítanak az amerikai tornasport más programjai, más szintjei. Végigjárhatja a GO vagy az egyetemi programot, azokban is lehet sikeres, elismert tornász.”

A sportoló, aki végül a millió órányi áldozatos munka ellenére nem éri el a célját, mindig keresi az okokat. És hiába a legjobb szándék, gyakran az edzésmódszerben, az edzőben találja azt meg.

A Larry Nassar-ügy egész Amerikát, de nyugodtan mondhatom az egész világot megrázta. Edzőként, anyaként mélységesen elítélem, amit tett. A bűnügye folyományaként minket is perelnek. Bizonyos tornászlányok, akik megfordultak a Károlyi-ranchen a Nassar-ügyről készült dokumentumfilmekben és egyéb nyilatkozataikban a Károlyi-módszer túlzó szigorára panaszkodtak. Azt állítják, a Károlyi-ranch elszigeteltsége, légköre tette lehetővé, hogy Nassar éveken át molesztálja a tornászokat, mert mi túl szigorúak voltunk, féltek tőlünk, ezért tudta az orvos némelyik lányt manipulálni.

Holott Larry Nassart nem a Károlyi házaspár, hanem főállásban a Michigan Egyetem, mellette az Amerikai Torna Szövetség alkalmazta. Utóbbi, mint a válogatott orvosát központilag delegálta a Károlyi-ranchre, ahol az éves 12 darab ötnapos táborból 1–2 alkalommal jelent meg.

Az HBO („At the heart of gold”) és a Netflix („Athlete A”) által készítetett dokumentumfilmek, és a megjelent milliónyi cikk is elhallgatja a tényt, a lányok, akik verbális agressziót, túlzó szigort, túl kemény edzéseket emlegetnek, azok nem a tanítványaink. 1996 után egyetlen olyan tornászlányt sem készítettünk fel edzőként, aki abban az időszakban fordult meg a Károlyi-ranchen, amikor Larry Nassart alkalmazta az amerikai szövetség. Így nem is lehettünk velük olyan közvetlen és bensőséges kapcsolatban, amilyen egy klasszikus edző-tanítvány viszony. Amikor az edző a versenyzője minden rezdüléséről, öröméről, bánatáról tud, amikor a tornász minden problémáját megosztja az edzőjével.

Ékeskedhetnék az utolsó csapattal, a „Final five”-val, Simone Bilesszal, de sosem tettem, mert egyikük sem a tanítványom. Hiába nyertek csapataranyat Rióban, hiába négyszeres olimpiai bajnok Biles, hiába ismerkedtek meg a tornával, majd értek fel pályafutásuk csúcsára, pont abban az időszakban, amikor Károlyi Mártának hívták az amerikai női válogatott vezetőedzőjét, nem álltam mellettük 365 napon át.

Nem én vagyok az edzőjük. Simone is minden alkalommal a saját edzőjével, Almee Bormannal érkezett a Károlyi-ranchre. Öt napon át Almee felügyelete alatt dolgozott, és így került kapcsolatba Larry Nassarral is. Mi csak a kislány óriási tehetségét látva tudásunkkal támogattuk az edzéseken, kapitányként döntöttem a csapatkijelölésnél, továbbá Bormannt képeztük. A Károlyi-ranchen megforduló lányok és edzőik az edzésmetódust, ha úgy tetszik az olimpiai dobogó legfelső fokához vezető utat kapták tőlünk. Még ha az olykor kőkeménynek is tűnhetett, rájuk bíztuk, mit hajtanak végre belőle, és mit nem.

Azokat a romániai és amerikai lányokat tekintjük tanítványunknak, akikkel 1996-ig évente 350 napot dolgoztunk együtt. Közülük egyik sem kritizált minket, senki sem vallott ellenünk. Sem Nadia Comaneci, sem Mary Lou Retton, sem Kerri Strug, sem a többiek.

The post Károlyi Márta: A Károlyi-ranch nem Drakula pincebörtöne volt first appeared on 24.hu.