Október 5., reggel hét óra. Mexikó kellős közepén, León városának egyik félig nyitott, félig fedett 50 méteres medencéje partján toporgok. Fejemen úszósapka és szemüveg, fülemben dugó, a testemet neoprén ruha borítja. Még tizenhárman állnak mellettem – kilenc férfi és négy nő. A feszültség kézzelfogható. Egyre türelmetlenebbül várjuk a startjelet, hogy vízbe ugorhassunk és tempózhassunk kicsit. Pontosabban sokat. 1520 hosszt. 76 kilométert. Lehetőség szerint egyhuzamban, vagy legalábbis a létező legkevesebb pihenővel, hogy utána gyors öltözés és helyszínváltást követően 3600 kilométert kerékpározzunk, majd 844 kilométert fussunk.

A mezőny egyetlen tagjaként rendelkezem tudással arról, mi is valójában a Double Deca Classic, a hússzoros távú triatlonverseny. Egyszer, 2010-ben már megcsináltam. A többieknek annak ellenére vakrepülés az ismeretlenbe, az emberi szervezet terhelhetősége, az agy tűrőképességének mezsgyéjére, hogy szintén tapasztalt ultrázók. Tisztában van azzal mindenki, az is megeshet, átesnek e határon, mert itt a vér és a veríték sem fedi a valóságot.

Ha most is sikerül, egyetlen ember lesz a földön, aki kétszer is megcsinálta. Szőnyi Feri Komáromból, akit a világ csak Racemachine-ként ismer.

2013-ban vettem már részt ennél is hosszabb távú, harmincszoros ironmanen is, de akkor harminc nap alatt kellett napi egy-egy teljes távút (3.8km úszás, 180 km kerékpár és 42 195 méter futás) teljesíteni. Cirka 12 órát nyomtam egyhuzamban, utána maradt ugyanennyi időm regenerálódni.

A Double Deca Classic, a hússzoros triatlon egészen más. Folyamatos. Ez az ultrák ultrája, a királykategória. Annyira különleges, hogy 1998-ban rendezték az elsőt – négyen fejezték be. 2010-ben a másodikat, akkor nyolcan értek célba és 481 óra 54 perc után elsőként szakítottam át a célszalagot. Két napja érkeztünk meg Leónba, a sporttörténelem harmadik ilyen kihívására.

A szervezők, mint regnáló bajnokot fogadnak. Kivisznek busszal a verseny helyszíneire, a kerékpáros és a futópálya mellett megmutatják a számunkra felállított puritán, csak a szükséges matracot, asztalt, székeket tartalmazó sátrakat. Választhatunk. A verseny előtti este tájékoztatnak a szabályokról, majd ünnepélyes megnyitót tartanak.

Az utolsó normál ágyban töltött alvásom előtt Szilvivel, a barátnőmmel még végigvesszük az összes apró részletet. Tudom mire számíthatok, de azt is tudom, mindig beköszön a váratlan.

Sportszakmai szempontból lehetetlen a hússzoros távú triatlonversenyre kilométerszámokban kifejezve edzéstervet írni. Ami tudatosan kivitelezhető, hogy egyfajta felkészülésként tekintesz az odáig vezető út versenyeire.

Életem 140. ironman távját idén januárban, Izraelben teljesítettem. Ebben a számban minden benne van. Az első, a 2008-as bonyhádi rögtön kettőt ért. Eztán távolságban nagyot ugorva még ugyanabban az évben a mexikói tíz nap tíz ironman, majd az újabb dupla és tripla távú versenyek után  2010-ben az első folyamatos hússzoros Dupla Deca Classic Monterrey-ben.

Az idei felkészülésem Izrael után márciusban, Orlandóban egy duplával folytatódott, majd júniusban egy ötszörös távút hagytam a hátam mögött az ausztriai Bad Blumauban. Augusztusban Svájc következett, öt nap öt ironmannel. Itt behúztam egy kis izomsérülést, mégis be tudtam fejezni a versenyt.

A hogyan továbbról mindig az egészség, a fizikai állapot és az anyagiak mixében gondolkodva döntök, ezért soha nem tervezek egy-két hónapnál tovább.  Svájcban, a célba érést követően, két hónappal a mexikói verseny előtt határoztam el, hogy benevezek, októberben utazunk Leonba.

A 76 kilométer leúszása nem gyerekjáték. Izom, állóképesség, erő, a táplálék-, és folyadékbevitel terén topon kell lenni, különösen annak, aki tizenegy évvel ezelőtt, 44 évesen tanult meg úszni. Direkt az első, bonyhádi triatlonversenyem érdekében. Azóta sem vagyok igazán hatékony a vízben.

Hogy miért nem bajlódok többet a kelleténél az úszással, annak egyszerű matematikai oka van: a kerékpáron töltött idő duplán hasznosul az úszással szemben. Ahhoz, hogy egy normál ironman távon úszásban tíz percet fejlődjek, hetente két órával többet kellene a medencében töltenem. De ha ugyanezt a többletmunkát a kerékpáron ülve végzem, akkor nem tíz percet, hanem fél órát fejlődök a 180 kilométeres távon. Ergo a heti kétórás többletmunka húsz perccel jobban hasznosul a célszalagnál.

Ezért most is az a terv, hogy az úszást túlélem valahogy, a kerékpáron, amelyre egész évben nagy figyelmet fordítottam, feljövök, futásban pedig mindenkit megelőzök, mert ott sosem akadt gondom.

Itt állok hát Leónban a medence partján, erőm teljében, optimistán, csak az előttem álló feladatra fókuszálva. Elhangzik a startjel és elkezdődik a sporttörténelem harmadik Double Deca Classicja.

Kétféle vastagságú neoprén ruhát csomagoltam. Egy négy millimétereset, ami fenntart, illetve egy vékonyabbat, ami nem. Utóbbiban kezdek, mert amíg dinamikusan tudok úszni ennek jobb a hatása. Nagyjából öt ironmannak megfelelő 19-20 kilométert kell az első etapban egyhuzamban teljesítenem, úgy, hogy 800 méterenként frissítek.

A frissítés nem jelent ácsorgást. Kinyúlok, iszom, bekapok egy falat valamit, aztán elrúgom magam a faltól. Elmondva hosszabb, mint kivitelezve.

Az ultra sportolók számára a matematika mindennek az alapja. Korábbi életemben a vállalkozásom stabilitása múlt a gondos kalkuláción. Itt az életem.

Ekkora energiafelhasználásnál az emésztőrendszer folyamatos pótlásért kiált, ezért az évek tapasztalata alapján, meg a saját szervezetem igényeinek ismeretében a kaját és a piát is előre kiporciózzuk.

Hiába vagyok vízben, mégis nagyobb a vízigényem, mint a szárazföldön, így minden frissítés alkalmával iszom; vizet, kólát, izotóniás italt, fehérjét, kakaót. Ebben a sorrendben kétszer legalább négy korty folyadékot nyelek magamba, mert legalább négy decit be kell vinnem 800 méterenként.

A barátnőm végig figyel, számolja a hosszakat, videózza a stílusomat – a hiányosságaim miatt még verseny közben is elemzem, korrigálom a mozdulataimat – és a megállóknál kezembe adja az előre tervezett ételt, italt. Ha a lefektetett ritmuson változtatni szeretnék, két szóban jelzem.

Hogy mivel töltöm az időt a víz fogságában? Mire gondolok? Az ember azt gondolná, az úszás automatikussá válik, de mivel későn tanultam meg, negatív rutinom van. Ezért legtöbbet a haladás koreográfiáján agyalok. Minden egyes mozdulatomon, a testem egyensúlyban tartásán. Hogy emeljem a könyökömet, a kézfejem indítsa a húzó fázist, meglegyen a tolás a víz alatt. Figyelem a testem jelzéseit. Mennyit ettem, mennyit ittam, mennyire van szükségem. A tempóimat nem számlálom, de a hosszakat igen.

Haladok a földút kijárt, optimálisnak gondolt csapásán, de ha nem figyelem magam folyamatosan, rendre arrébb csúszok és belesüppedek a sárral teli kerékvályúba. Ezért mindig, még verseny közben is kontrollálnom kell magam. Ebben segít a videó. 

El-elkalandozik az agyam más irányba is. Az életem, az életünk jut eszembe, a házasságom, ami már nincs, mert idén áprilisban elváltam. A barátnőmmel – akit levegővételeknél keresek a szememmel – építünk egy új kapcsolatot. Élünk. Felújítom a házat, ahol a gyermekeim laknak. Unokáim vannak. Sport van. Fülemben csobog a víz, ritmusosan fújom ki víz alatt, majd fejemet félrefordítva veszem az éltető levegőt és közben tervezek. A múltra alapozva építem a jövőt. Progresszív vagyok, aki mindig előre szeret látni.

Még él bennem az a hiú ábránd, hogy ebből az ultrázásból meg lehet élni. Nem ultrán, nem úgy, mint a profi sportolók, akik minden lépésükért pénzt kérnek, hanem a sportom hozadékából, a folytonos előrehaladás tudományából. A tapasztalatom átadásából. Azon is gondolkozom, mennyire merjek termékké válni. Mi a módja, hogy Szőnyi Ferenc megjelenjen a piacon? Könyvkiadás? Termékértékesítés, legyen az könyvjelző, póló vagy bármi, amin jelen vagyok, amelyen ott mosolygok a pozitív üzenetemmel?

A barátnőm beszól hol tartok, én kiszólok, hogy még kettő. Nem bukózom, az átcsapó forduló közben ez simán belefér. A beszélgetéseink egy-egy szóra, másodpercekre korlátozódnak.

A sok folyadék hatására a vízben állandóan vizelési ingerem van.

Nem szívesen beszél róla az ember, de amiatt nem állunk meg. Fölösleges időveszteség.  Végül is akkora víztömegben a folyamatos tisztítás mellett nem jelentős a szennyeződés. De vannak más szükségletei is az embernek. Ha a kettő együtt jön, akkor visszatartom a tervezett pihenőig, majd kiviszem.

Az első nyolc óra után még lendületből kitolom magam. Teljesen levetkőzöm. Fázom, meleg vízbe ülök kicsit. Szilvi masszírozza a vállam. Ruhát cserélek, felveszem a vastag neoprént. Cipzár-, sapka-, szemüveg fel, füldugó be, ugrás a vízbe.

Az első tíz óra még belátható, de utána végtelenül elesett lesz az ember. Összemosódik a tér, az idő. Minden. Fáradok. Már csak hat órát megyek egyben. Aztán négyet. A harmadik hosszabb pihenőm éjszaka ér utol, kimászás közben meg is húzódik a hátam. Nagyjából 15 óra úszás után szárazra dörzsöltem magam, banánt, szárított gyümölcsöt, müzliszeletet eszem, iszom, majd befekszem a sátorba. Sosincs gond az elalvással. Sosem kell ébreszteni, magamtól kipattan a szemem két óra után. Barátnőm marad, pihen, én megyek tovább.

A folyamatos vízmozgás, a hullámzás is megvisel. Az uszoda nem feszített víztükrű, körben betonfal van, hullámzik, mint a Balaton viharban. Ráadásul a medence túlsó végén műugró állvány figyel, ami azt jelenti, hogy míg az egyik oldalon normál két méter mély a víz, a másik felén hat. Azon túl, hogy mély vízben úgy érzed, mintha megállnál, a köteleket is szokatlan módon a víz felszíne alatt harminc centivel feszítették meg. Ráadásul kék. Éjszaka nem látni.

Mindez így együtt elég depresszív érzés. Sötétben azt sem látod, hol a fal. Második éjszakára leszereljük a bringáról a lámpát és a kötélre rögzítjük. Ez ad némi támpontot, de így is véresre veri a kötél mindkét kézfejeimet.

Két alvás után, nagyjából az ötvenedik óra környékén odajön a medence széléhez Hildeberto Villa Lopez, a versenyigazgató, és azt mondja: „A karbantartók szóltak, vízcsere lesz, kihúzzák a dugót”.  Nem lepődök meg. Cudar állapotba került a víz. Nappal van, mégsem látom a medence alját. Miközben három sávban szenvednek, kínlódnak az ultrázó testek, a maradék pályákon reggeltől estig a nagyközönség úszik. Van gond elég, akadt olyan versenyzőtársam, aki belehányt a vízbe.

– Mi legyen? – tesszük fel a kérdést.

– Gyertek ki és holnap leússzátok – mondja Hildeberto annak a négynek, aki a hússzoros triatlonosok közül még birkózik a vízzel.

– Arról szó sem lehet – vágom rá zsigerből –, 68 kilométernél járok, nyolc van már csak hátra. Nincs holnap. Belehaltunk már a vízbe. Ha most kimegyünk, elkezdünk biciklizni, holnap már nem tudunk úszni egy méter sem.

– Oké, de akkor mi legyen? – dobja vissza a labdát.

– Azonnal keress egy uszodát, ahol biztosítanak nekünk egy sávot. Négy embernek egy is elég, ott befejezhetjük.

A versenyigazgató gyors telefonálgatást követően egy wellnessközpontban lel rá a megoldásra. Huszonöt métereset intéz, 110 centi mély vízzel, gyerekeknek, inkább oktatási célra. Jobb, mint a semmi. Neoprénből ki, a kidörzsölés ellen védelmet nyújtó vazelin lepucolása után irány a busz. Sima fürdőruhában folytatjuk. 28 fokos vízben, ami borzasztó, ezt tetézi, hogy napközben százszámra hozzák a gyerekeket. Egy óra után a kínai feladja. Aztán a kanadai mászik ki, majd a német is befejezi. Egyedül maradok a három kilométeremmel amikor kérdő, egyben kissé riadt tekintettel bekérdez a szervező:

– Feri?

– Mi az, hogy Feri? Hát toljuk!

Hildeberto aggodalma érthető, három nap ázás után elég szarul festhetek. Ráadásul egy ideje már fortyog a gyomrom. Nem is bírom tovább. Papucs fel, rohanás a wc-re. Számolom, hogy mennyit töltök a klotyón. Egy perc, két perc. Vissza, fejes a vízbe. Közben azon agyalok, a hasmenés után mit egyek, igyak? De, nincs több gondolkodás. Ha visszanézek, a nem csillapodó hasfájással foglalkozom, az gyengévé, erőtlenné tesz. Progresszív vagyok. Egy másodpercet sem nézek hátra, csak előre. Ez még a verseny eleje, a harmadik nap vége, ilyenkor agresszív az ember, azt feltételezem, simán tolerálom a problémákat.

Spártai körülmények között, éjszaka fejezem be az úszást. Autóba szállunk, irány a sátortábor, a kerékpározás helyszíne, ahol

delíriumban elájulok. A rajt óta ez a harmadik kétórás alvásom.

Hirtelen felébredek. Azt látom, fenn van a nap. Elkap a pánik, hogy elaludtam.

– Menni kell – nyögöm ijedten Szilvinek.

– Dehogy kell, még csak egy órája feküdtél le.

– De hát látom, hogy süt a nap.

– Nem süt, csak a sátor előtti lámpa világít.

Megnyugszom. Alvás tovább. Kis idő múlva újra felriadok.

– Mennünk kell!

– Nem indulunk sehova, látom rajtad, hogy beteg vagy, fel kell adnod.

– De mennem kell, nem érted?

– Ok, menjünk – adja meg magát sóhajtva Szilvi, bár a tekintete aggodalmat tükröz.

Kitámolygok a sátorból.

– Miért van sötét? – kérdem. – Hat óra, már rég világos kellene legyen.

– Mert Mexikóban vagyunk drágám.

– Jé, tényleg.

Tisztázzunk valamit: az ultratriatlon a saját hóbortom, ezért magam finanszírozok mindent. A saját zseb felelősségére. Bármilyen hihetetlen, a versenyeken még azért is fizetek, hogy rajthoz álljak. Leónban 3350 dollárt pengettem ki nevezési díjként, míg a mexikói kaland összességében több mint 2,5 millió forintra rúgott. Ez a nevezési díjon kívül két fő utazását – az enyém és a barátnőm, mint segítőm –, étkezését, szállását fedezi. Utóbbira itt keveset kellett költeni, mert verseny közben alszunk, száz dollárért cserébe a pálya mellett felállított személyre szóló sátrat biztosítottak a szervezők.

Egy-egy ilyen verseny igen alapos, átgondolt felkészülést igényel. Nem lehet mellé lőni sem egészségi, sem sportstratégiai szempontból, mert akkor ablakon dobom ki a pénzt.  Az anyagi rész az egyszerűbb. A versenyzéseimhez szükséges összeget korábbi vállalkozásaim befektetéséből, üzleti célú ingatlanjaim kiadásából, illetve saját marketingértékem, csapatépítő tréningek, előadások bevételéből teremtem elő. Komárom városa, az egyesületünk, a Komárom Európa Futó Egyesület és a Biotech is támogat.

Felöltözöm, feltuszakolom magam  a bringára. Hét kilométer egy kör. Alig bírom tartani a kormányt. A gyengeség elönti a testemet, uralja az agyamat. Jézusom, meghalok. Két kör után megállok.

– Kérek valamit enni.

– Mit?

– Tejberizst, harmadik napja nem ettem meleget.

– Biztos jó lesz az?

– Csinálj, kérlek!

Mialatt Szilvi elkészíti, megyek még egy kört. Megállok.

– Istenem, de jó, főtt étel.  Hányadik vagyok, ugye nem utolsó?

– Tizennégyből már csak tizenegyen maradtatok. Tizedik vagy. Chris Christiansen is olyan hasmenést kapott, hogy kiszállt, azt mondja, ha jobban lesz, megpróbálja a tíz nap tíz triatlont (Meg is nyerte – a szerk.).

– Annyira nem szar ez a helyzet – mérem fel. – Az első mennyire van?

– Christian Mauduit, a francia srác vezet, több mint egy nappal előtted.

– Hát jó, még az is fogható.

Megeszem a tejberizst. Visszaülök a bringára. Első kör, második kör, szemeim előtt karikák jelennek meg, majd elsötétül minden. Mi történik, Jézusom! Visszafordulok. Még be sem érek a táborba, már dobom el a biciklit és rohanok a klozetra. Szilvi kérdi: Mi van?

– Most már folyik belőlem, mint a víz. Úgy érzem magam, mintha kifacsartak volna. Fogalmam sincs mi ez.

Ennek ellenére visszaülök, tekerek tovább. Bármit eszem, az vízként kijön belőlem. Benyeltem azt a gyomorfertőzést, ami az előzetesen legnagyobb ellenfelemnek gondolt Christiansent is feladásra kényszerítette. Innen kezdve borul minden előzetes terv. Kerekezés, folyadék felül be. Megállás, folyadék alul ki. Nem marad meg bennem szinte semmi.

A második napra azt találjuk ki, hogy csak krumplipürét eszem és vizet iszom. Nem merek állva pisilni. Ha vizelési ingerem támad, inkább leülök, mert amint elengedem az izmaimat, elöl, hátul folyik belőlem a lé. Ha hétköznap történik mindez, nincs gond, otthon maradok két napig, kiheverem, de ez verseny, basszus, itt nincs megállás.

Mexikóba erőm teljében, 76-77 kilósan érkeztem, amiből az úszásnál lement 3-4. A kerékpározás második napjának végére kifolyt belőlem további nyolc. 64-65 kilóra fogytam. Nem csak a zsír, az izom is eltűnt rólam.

Szilvi este már rettentően aggódik miattam. Összeborulunk. Félelemmel a szemében néz rám, és már szinte sírva kérlel:

– Szinte nincs hátad, eltűnt a vállad. Meghaltál, fel kell adnod!

– Dehogy, hiszen még élek!

– Hogy élnél már? Csak lődörögsz, menni sem tudsz, nemhogy teljesítményt leadni. Véged van.

– Mi az útja, hogy folytathassam?

Látva a konokságomat elmegy az amerikaiak orvosához segítségért. Készültünk hasmenésre is, mert aki európai és Mexikóba megy, annak kell ezzel számolnia, ezért mindenféle Magyarországon beszerezhető szerrel próbálkoztunk már, de semmi sem hatott. Még az is megfordult a fejemben, elmegyek a tábortűzhöz és faszenet eszem. Végül az amcsi doki ad kétféle tablettát. Szét kell rágjam és utasítása szerint nem ihatok mást csak vizet. Az első simán megy, lecsúszik mindkettő. De a vízben kételkedem, abban nincs semmi tápanyag. Ezért inkább felülírom a dokit, a folyadékbevitelt keverem kólával, végül is az mindenre jó, még szenteltvíz helyett is. A gyomrom apró golyónyira szűkül. Fél marék krumplipüré, kis víz, bringa. Fél marék krumplipüré, kóla, bringa. Így folytatjuk.

Egy ilyen hosszú távú versenyen a nappalok és az éjszakák már az úszás végére teljesen összefolynak.

A reggelek mégis mindig hordoznak valami pozitív töltetet. Kel fel a nap, és ugyan kerékpár nyergében talál, de vele kelek én is új életre. A kerékpár harmadik reggelén már állva merek pisilni. Szép lassan jön vissza belém a vitalitás.

A terv szerint egy etapban 150, naponta 450-500 kilométert kellett volna tekerjek. Nagyjából minden ötórányi kőrözés után kellett volna megállnom. Az első két nap erre esélyem sem maradt, csak az járt az agyamban, hogy egyensúlyban, élve maradjak. Egyáltalán haladjak. Tudtam, hogy előbb-utóbb elmúlik. De mennyit vett ki, mennyire fogytam el? Nem az a baj, ha a súlyod fogy, a gond az, ha elvész az élethez való kedved.

Az feldob, hogy mások is szarul vannak. Nem csak a fertőzések miatt, amit többen is elkaptak, hanem mert már mindenki a teljesítőképesség határán hajt. Az első napokban 300-350 kilométernél nem ment több, de még ebben az állapotban is tudtam előzni. Tizedikből kilencedik, nyolcadik, hetedik, egyre feljebb lépdelek. Minden egyes lehagyott ellenfél pozitív visszacsatolás, ahogy az is, hogy képes vagyok újra négy óra fölé tolni egy etapot, 400 kilométer fölé emelni a napi adagot. Kiváltképp ilyen állapotban.

A Facebook is feldob. Szilvi fotókat, videókat készít, tesz fel a világhálóra, és azokban a pihenőkben, amikor nem alszom, azzal szórakoztat, hogy megmutatja a reakciókat. Hiú az ember, baromi jólesik, hogy látom a posztok alatt perceken belül megjelenő ezres interakciót, a bátorító, kitartásra felszólító visszajelzések sokaságát.

Christian Mauduit vezet, felkapaszkodom mögé a második helyre. 55 évesen a 42 mögé. A kilenc évvel ezelőtti önmagamat látom benne, bár fizikálisan másképp néz ki, mint én. Mire a 13. napon kipipálom a 3600 kilométernyi bringázást, már 170 kilométerrel jár előttem futásban. Ez szabad szemmel nem belátható távolság, kétnapnyi előny.

Nem esem kétségbe, végül is így terveztük. Tudom, jobb futó vagyok nála is, ezért

bármilyen hihetetlen, azon jár az agyam, hogyan dolgozhatom le a hátrányt. 840 kilométer nagyon sok. Egy 2,1 kilométeres körön pláne. Húszkörönként futsz egy maratonit hússzor. Szerencsére sík a pálya, de 1700 méter magasan. Viccesen hangzik, de most kezdődik a verseny hajrája.

Ennek tudatában már nem is pihenek a kerékpár után. Begurulok a sátorhoz, kapkodó ruha és cipőcsere, mintha rövidtávú triatlonista lennék. Közben nézegetem az ellenfeleket, ki, milyen állapotba van. Ki képes egyáltalán futni? Lesem Christiant, aki az élen halad. A kocogást váltogatja gyaloglással. 18-20 kilométert tudok futni elsőre. Valószerűtlenül lassan, 7-8 perc közötti ezerméteres tempóban kezdek. Nézem a testemet mennyire pusztult el, képes-e még a maradék tartalékjait előhúzni.

Két napon keresztül percre pontosan frissítek. Megpróbálom nyomás alá helyezni, kizökkenteni a komfortzónájából, ezért körönként 2-3 perccel gyorsabban futok a franciánál, ebben az állapotban már könnyű belehibázni a tempóba, hátha követni próbál, túlvállalja magát és feladja.

Tudja, hogy kivagyok, ahogy én is tisztában vagyok azzal, remek ultraversenyző, extra ellenfél. A 70 év körüli korábbi atléta édesapja frissíti. Azt a taktikát választják, hogy nem törődnek a sebességkülönbséggel, inkább mindenben lekopíroznak. Ha pihenek, pihen, ha futok, fut, ha alszom, alszik. Logikus, így nem tud hibázni. A futásbeli gyorsaságkülönbséget azzal ellensúlyozza, hogy jobb a regenerációja, kevesebb alvással is beéri.

A futás második napján a terv szerinti ütemben eszem, iszom, majd lefekszem. Néha beérek a sátorba, máskor a padon, vagy a földön fekve nyom el az álom. Ahol ér. Itt már ugyan beterveztünk hosszabb alvásokat, de nem megy. Pont két óra a határ, a szervezetem svájci óra pontossággal felébreszt. Ha nem indulok el, akkor sem pihentető már a táborban létem. A test jól reagál ugyan az alvásra, mint egy akku képes gyorsan feltöltődni, a baj az, ahogy múlnak a napok, úgy csökken az alvással elérhető töltöttségi állapot. Ébredés után mindenképp menni kell. Most is kipattan a szemem, kimászok a sátorból, és miközben megpróbálom összerakni magamat, látom, fut velem szemben a francia és mosolyogva odakiált:

– Jó reggelt, átaludtál kilenc kört.

Basszus, még oltogat is. Ezzel jelzi, tökéletesen tisztában van azzal, mikor, mit csinálok. A vízben nem beszélünk, a kerékpározás közben a folyamatos előzés megy, ott sem diskurálunk, de az utolsó etapban már a pszichés hadviselésnek is komoly szerep jut. Persze nem maradok adósa, viccesen adom én is neki az ívet.

Az elmúlt napokban többször elbringáztam, futottam mellette, gyorsabban haladtam, de semmi eredménye.

Az úszáson kívül egyvalamiben jobb nálam: jelentősen kevesebb alvás-, és regenerálódási igénye van a szervezetének. Ha el is fárad, azt látom, inkább gyalogol és közben is képes töltődni, mert újra futni kezd. Ezt képtelenség sebességkülönbséggel ellensúlyozni.

Én is gyalogolok egy kört minden futó résztávom után, de aztán meg kell álljak. Nincs már séta közbeni visszaépülés. A futás fogyasztja a legnagyobb energiát – se a vízben, se a kerékpáron nem kell cipelned a saját testsúlyodat. Kilenc éve másképp ment ez, de 55 évesen más már a szervezetem tűrőképessége.

Minden egyes megállás, evés, pihenés után az újraindulás előtt mint egy puzzle-t, úgy rakom össze magam. Fáj mindenem, úgy mozgok, mint egy zombi. Hiába nyújtok, nem hajlik a derekam, se a lábam, minden porcikámat fizikai fájdalom gyötri. Egy kör sétát szánok a bemozgatásra mindig és utána addig gyorsítom a lépést, amíg futni nem kezdek. Az eleinte lassúnak tűnő tempót végül hat perc körüli ezer méterekre tornázom le.

Minden nap esik az eső.  A tábor ilyenkor elég gáz, bár kizárólag csak komfortzónás gondot okoz a csuromvizes gatya, a futótrikó. Egy-egy eső után 98 százalékos a páratartalom. A vizes ruhát nem veszem le magamról, mert nincs annyi tartalék, ezért a pihenőben is a nedves cuccban ücsörgök. Annyit segíthetsz magadon, hogy kidörzsölés ellen vazelinnel bekened a kritikus pontokat.

Négy cipővel óvom a lábaimat, a kopó alkatrészt. Minden egyes ujjamat letapasztom, így megúszhatom a véresre dörzsölt lábfejet, de egy vízhólyagból azért csak kinő a tyúkszem. Fáj, de már fel sem tűnik. Hogy ne rohadjon be teljesen a lábam, minden nap egyszer-kétszer fél-egy órára szandált húzok és abban futok. Tiszta felüdülés, hogy szellőzik a láb. Már-már várom ezeket a perceket, de mégsem futócipő, nem úgy tompít, felüt, ezért nem lehet hosszú távon használni. A vége közeledtével a negyedik helyezettől hátrafelé mindenki csak gyalogolni bír. Én futok. Az utolsó nap az egyre több felszabaduló adrenalinnak köszönhetően még képes vagyok 7-8 kört, azaz 15-17 kilométert egyben lenyomni.

513 óra 48 perc 14 másodperc. Kicsit több mint 21 nap után a második helyen érek célba. Egyedül a világon másodszor is végigértem a Double Deca Classicon. 

Szilvi és Hildeberto pezsgővel fogad. A célban, fejemen meggyötört vigyorral csak annyit mondok:

– Megérkeztünk… Úgy érzem. Jaj, istenem… Hú, de kemény volt.

Annyi erőm azért maradt, hogy karjaimba kapjam Szilvit, aki nélkül ez nem tudtam volna végigcsinálni.

Azt hihetnéd, egy ilyen testet és lelket is kifacsaró teljesítmény után egy hetet is alszik az ember, de nem. Vagy legalábbis én nem.  Este ötkor szakítom át a célszalagot, pont Leon legnagyobb tömegfutóversenye, a halottak napi előtt két órával. 8000 ember jelent meg a táborban, mi azonnal menekülőre fogjuk. Fóbiám van már a sátortól, meg minden mástól. Elvisznek egy szállodába, de csak egy éjszakát alszunk ott.

Másnap reggel bérelünk egy autót – automatát – és lemegyünk a Yucatán-félszigetre. Négyezer kilométert autózunk egy hét alatt. Én ülök a volánnál természetesen. Imádok vezetni. Egy hét után, amikor visszatérünk, még futnak a pályán.

A tizennégyből végül nyolcan érünk célba, a tízből négy férfi, de mind a négy nő. Az utolsó 28 nap hat óra alatt. Mauduit több, mint két nappal, 66 órával előz meg, míg a harmadik helyezett brazil Daniel de Oliveira több, mint két nappal, 56 órával ér be utánam.

Vasárnap éjszaka és hétfőn a korai órákban éri el maximumát a Leonidák meteorraj – írja a USA Today. A fényjelenségek látszólag az Oroszlán csillagkép felől érkeznek majd.

Sajnos a Hold viszonylag fényes lesz, ez megnehezítheti a meteorok észlelését. Kellően sötét és tiszta égbolton ugyanakkor óránként így is 10-15 fényjelenség lesz látható.

Bizonyos években a Leonidák meteorhullása az egyik leglátványosabb, 1833-ban például óránként 100 ezer meteort rögzítettek.

A meteorok olyan apró szemcsék és kőzetek, amelyek üstökösökről válnak le. Mikor a Föld útja keresztezi a törmelékfelhőt, a légkörbe belépő darabkák elégnek, és fényjelenségeket idéznek elő. A Leonidák a Tempel-Tuttle űstökösből származnak, az égitest utoljára 1998-ban keresztezte a bolygó pályáját, legközelebb pedig 2031-ben fogja.

A mostani meteorok szabad szemmel is láthatóak lesznek, éjfél és hajnal előtt lesz érdemes az eget kémlelni.

Kiemelt fotó: iStock